Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, melyről a legtöbb vita folyik. Egy egész tanulmányt meg lehetne tölteni ezzel a kérdéskörrel. Kályhás konferenciák visszatérő témája. Miért is vitatott ez a megoldás? Pár mondatban összefoglalom:
A cserépkályha az elraktározott meleg 80%-át sugárzással adja le. Ez láthatatlan hőhullám, mely a napsugárzáshoz hasonlítható. Ha télen kiállunk a szép napos időben az udvarra, érezzük, hogy a bőrünk és a ruhánk felmelegszik. Ugyanez zajlik le a szobánkban is. Azok a tárgyak (és mi is), amelyek a hőhullámok útjába esnek, felmelegszenek. A levegő melegítésére és a gravitációs hőáramlásra a fennmaradt 20% energia fordítódik.
Ezért érezzük másnak a cserépkályha által ontott meleget, mint egy radiátorét.
Ha a radiátorok melegvíz ellátását is a cserépkályhával akarjuk megoldani, akkor ez a rendszer felborul.
Ahhoz, hogy a tüzelőanyag a legjobb hatásfokkal égjen el a tűztérben, ki kell alakulnia egy bizonyos hőfoknak a tűztérben. Ez magas hőmérsékletet jelent. Ha a radiátorokból visszatérő lehűlt vízzel folyamatosan hűtjük a tűzteret (mert ez történik), akkor a tökéletes égés nem fog bekövetkezni. Romlik a hatásfok és a fa energiájának egy része nem hasznosul. Elégetetlenül távozik a kéménybe a fagáz.
A tökéletlen égés miatt ezek a gázok és kátrányok a kályhában és a kéményben rakódnak le, melyek így tönkremennek. A kátránnyal és korommal bélelt járatok hőszigetelésként működnek, és tovább rontják a hőleadó képességet. A kátrányt semmivel nem lehet közömbösíteni és megszűntetni. Tehát pár év múlva a kályhacsempét és a kéményt is kidobhatjuk. A borzalmas bűzről pedig ne is beszéljünk, melyet egy ilyen kátrányos kályha magából áraszt.
Ha ezek még nem elegendő indokok, akkor álljon itt még pár ok, amiért nem javasolt a központi fűtést a cserépkályhával megoldani:
Egy normál cserépkályha fűtése az alábbiak szerint zajlik:
A kályhába annyi fával gyújtunk be, amennyi a kifűtéséhez elegendő. Ez a mennyiség leég, az ajtót elzárjuk és a tárolt hőt a kályha kisugározza.
Na, most kössük bele a radiátorok vizét!
A radiátorból visszatérő langyos víz felveszi a kályha melegét, elviszi onnan a radiátorokba. Tehát viszonylag gyorsan lehűti a kályhatestet. Ezért újra raknunk kell a tűzre, holott már a csempék nem tudnak több meleget magukba tárolni. Ezért a víz által felvett valamennyi melegen kívül a többi szintén kimegy a kéményen keresztül. Ha türelmetlenül, nagy mennyiséggel próbáljuk terhelni a kályhát, akkor fennáll a túlfűtés veszélye, ami a csempék és a belső szerkezetek rohamos károsodásához vezet.
Mi történik, ha a vízcső kilyukad a tűztérben? A víz bespriccel a tűzbe, ahol is gőzzé változik. A gőz térfogata éppen százszorosa a vízének, tehát pár pillanat múlva a kályha nemes egyszerűséggel felrobban. És itt nyugodtan gondolhatunk a filmekben látott robbanásokra. Darabokra szakad az egész berendezés.
Mi van, ha csak ereszt a vízcső és nem a tűztérben? Akkor szépen folyamatosan áztatja az agyagból épített kályha belsejét. A nedves agyag képlékeny lesz és a hatalmas súly alatt a kályha megrogyik. Képes álló helyben összedőlni.
Ha pedig a fent említett két esetben a tűztérből még parázs is kerül a lakótérbe, akkor mindjárt fel is gyújtja a szobát.
Európában nem létezik cserépkályhás központi fűtésre vonatkozó szabvány. Nem véletlenül. Tegyük félre a büszkeségünket és a „majd én megmutatom” hozzáállást és higgyük el, hogy a nálunk jóval fejlettebb tüzelő kultúrával és anyagi-, technikai lehetőségekkel rendelkező nyugati országokban sem tudták megoldani ezt a problémát.
Összefoglalva: a cserépkályha nem kazán. Ha vízteres berendezésre van szükség, akkor válasszuk a kandallót! Minden gyártó kínál vízteres változatot és szakemberrel beszereltetve abszolút biztonságos fűtést tudunk magunkénak.